Szászvár

A Hegyhát keleti részén elterülõ község már a kõkorszakban is lakott volt. A vár elsõ írásos említése 1332-bõl származik. Ennek építése a település püspöki kézbe kerülésével indult meg román, ill. római kori maradványok helyén. A község közigazgatási központként funkcionált a török hódítás alatt, majd annak vége felé várát felrobbantották. Épen maradt ülõfülkéje páratlan Európában. A bencés apátság megtelepedése ugyancsak összefügg a település XV. Századi megerõsítésével. A biztonság növekedésének volt köszönhetõ az iparosok megtelepedése is. Az egykori molnárok jelentéségére utal a szárazmalom és a molnárház, amelyek agrártörténeti emlékek.

A túlnyomóan katolikus lakosság plébániatemplomát a XVIII. sz. utolsó harmadában építették a bencések apátsági templomának helyén, egyes középkori részleteket felhasználva. A község lakosságának nemzetiségi összetétele csak a XIX. sz. elejétõl változott meg, ekkor jelentek meg a német betelepülõk.

A település híres szülötte Kiss György szobrászmûvész, akinek az alkotásai szülõhelyén kívül leginkább Pécsett és a fõvárosban láthatók. A település gazdasága a XIX. sz. végétõl élénkült meg a közlekedési kapcsolatok javulásával és a bányászat fejlõdésével. Az igazi áttörés a II. világháborút követõen ment végbe a nehézipar, elsõsorban a bányászat fejlesztésének köszönhetõen. Az 1990-as évekre a racionalizálás eredményeként felhagytak a szénkitermeléssel, és a korábban prosperáló község gazdasági jelentõsége csökkent. A rendszerváltással járó önkormányzati önállósodás eredményeként külön vált Máza és Szászvár.

A község Baranya megye északkeleti részén, Baranya és Tolna megye határának közvetlen szomszédságában fekszik. A hegyvidék itt szelídül hirtelen megszakítással dombos területté, szinte beleolvad a tolnai dombvidékbe. A faluban sok a zöldterület, park. A látványt erõsíti az a gyönyörû természeti környezet is, amelyben Szászvár fekszik. Megtalálható itt a zöldvirágú hunyor, a sárga kankalin, a leánykökörcsin, valamint az õszi kikerics. Az állatok között megemlíthetõ a gímszarvas, az õz, a vaddisznó, a róka, a borz stb. rendszeresek a vadászatok is, valamint kedvelt lett a koronglövészet. Jellemzõek a bükkös és tölgyes erdõk. Tavasszal, amikor még a lombos fák nem árnyékolnak, sok a különleges lágyszárú: májvirág, illatos hunyor, kankalin, ibolya, bókoló, erdei szellõrózsa, keltike, meténg. Nyáron a székfû (mecseki tea), harangvirág, tüdõfû, csattogó eper, õsszel az õszi kikerics, az egyhajú virág, a szúrós csodabogyó, vadkörte a legjellemzõbb.

Számos rovar, lepke, pókok, gyíkok, erdei sikló, csigák, énekes és ragadozó madarak élnek a környéken. A Piócás árokban megtalálható a rák, gõte, Császtában a patakban a mocsári teknõs is elõfordul. A erdõ védetté nyilvánítása 1977-ben történt.

Bizton állíthatom, hogy ha valaki szereti a friss levegõt és a változatosságot, Dél-Dunántúl kellemes, barátságos környezetében magába szippanthatja a vidéki élet békéjét, kultúráját és hagyományát.